A szív hídjai

2011 május 14. | Szerző: kankalinka |

 Amikor először láttam a Szív hídjait, megsirattam. Ez önmagában még nem nagy szó, mert nem kell túl sok ahhoz, hogy egy filmen, könyvön, színdarabon könnyekre fakadjak…

15 éve, éppen csak, hogy férjnél voltam és azt hittem végig, hogy Francescának az a sorsa, hogy menjen az egyetlen igaz szerelem után. Persze, miután nem így lett, megsirattam és nem igazán értettem az okát, amiért maradt.

Pár év múlva olvastam a film alapjául szolgáló regényt: a Madison megye hídjai-t. Talán mert időközben magam is anyává váltam, vagy mert tanúja voltam saját érzelmi életem alakulásának, vagy egyszerűen csak azért, mert az írott szó másképpen hat, már jobban megértettem Francesca motivációit. Mindet. Azt is, hogy miért vonzódik a messziről jött idegenhez, azt is, hogy miért ad utat a vágyainak és azt is, hogy miért marad mégis a családjával.

És most, amikor újra láttam, ugyanúgy elvarázsolt és olyan egyértelmű volt minden egyes mozzanata, hogy beleborzongtam. Egészen a közlekedési lámpás jelenetig azt hittem, megúszom sírás nélkül- hogy felnőttem és ennek megfelelően tudom kezelni az érzelmeimet-, de akkor átszakadt a gát és zokogtam.  Hű akarok maradni az igazsághoz, így töredelmesen bevallom, nagyon erőlködtem, hogy visszatartsam a feltörni készülő hüppögést, mivel imádott családom tagjai már aludtak ezen a késői órán, s ennek köszönhetően, naná, hogy iszonyúan megfájdult a fejem. Ismerős az érzés? De akkor is is klassz élmény volt!

Tizenhat évnyi házasság, három gyerkőc (ketten kamaszok); hát pontosan tudom mit érzett akkor  F., amikor a a vacsorához érkezvén, mindenki becsapja az ajtót, annak ellenére, hogy ha egy picit is törődnének anyjuk/feleség igényeivel, be is csukhatnák. Bizony én is szembesülök evvel és ehhez hasonló megnyilvánulásokkal a saját családomban is. Tapasztalatból mondom, ettől még a szeretet meg van (maradjunk az ajtó csapásnál, de lehetne a zoknik ott felejtése, vagy bármi szerte hagyása, vagy akár a szelektív figyelem is), de miért nem lehet simán becsukni azt az ajtót, fárasztóbb talán?!

Az is olyan ismerős érzés, amikor már alig várja, hogy elmenjenek és ez sem a szeretet hiánya, vagy a család elunása… egyszerűen csak vannak pillanatok, amikor az ember leánya vágyik egy kis magányra. Aztán persze mit csinál az ember említett leánya? Na mit? Elkezd takarítani. Mintha nem állandóan ezt csinálná amúgy is. Őrület, de nagyon jellemző. Ezért is imádom többek között ezt a történetet, a finom kis utalások, amik előre vetítik, miért is fog F. akként cselekedni, ahogy fog.

És akkor, megérkezik Ő.  Robert.  A fotós, aki biztosan azért űzi nem mindennapi foglalkozását, hogy értsük, Ő egy nem mindennapi fickó Francesca életében. Ő nem az, akivel együtt él az ember, hanem az, akivel vad dolgokat tesz, olyasmit, ami nem jellemző a kiszámítható életére. Minden olyan flottul megy köztük, persze, hogy szerelem lesz a kapcsolatból, hiszen ennek kell következnie! Ráadásul a férfi ismeri a várost, ahol F. élt, mielőtt férjhez ment- ez is olyan sorsszerű a számára és visszaidézi a fiatalságát is, amikor bohó volt és nem kellett  minden tettének a következményeitől tartania. De mindenki meglépné amit Francesca? Számára ez nem egy felelőtlen tett volt, hanem talán az utolsó lehetőség érzelmei szabadságának megélésére. Mivel az érzelmek jöttek, mint egy fergeteg és azt is tudta, a férfi nem marad örökké ; gyorsan kellett dönteni. És Ő döntött. Most szívből és igazán. Olyan döbbenetes, amikor Robert megkérdezi, miért választotta a férjét, F. azt feleli: jó volt az illata. Persze ez a háború végi Európában biztosan lenyűgöző volt, mi ezt már a komfortos életünkben nem is érhetjük. S ekkor jön egy férfi, akit igazán, felnőtt fejjel választhat.Amikor R. megkéri, menjen vele, még hihető is számára, hogy ez az a SZERELEM amiért érdemes mindent felrúgni. De ez az ihletettség csak pár óráig tart. Hogy miért dönt mégis a maradás mellett? Túl azon, hogy a családja, akikért dolgozik- teszik ki az életét, azt az életet, ami a biztonságot és az énképét jelenti és túl azon, hogy bizonytalan, meddig tarthat ez a frissen és gyorsan jött szerelem más körülmények között; van egy mondat, ami mindent megmagyaráz: “Meggyűlölnélek azért, hogy miattad elhagytam őket.”

Gyönyörű és szívfájdító ahogy R. áll az esőben, várakozva, mint egy óhajtó mondat felkiáltó jele, és ahogy autóban kiakasztja a F.-tól kapott medált, majd elmegy:örökre.

Az élet pedig megy tovább. Régen nem figyeltem fel arra sem, hogy a gyerekeire milyen hatással van, amikor anyjuk naplóját olvassák, most ez is sokkal hangsúlyosabb lett. Mennyire befolyásolja gyermekeink életét, hogy mi hogyan cselekszünk bizonyos helyzetekben; igenis fontos a tudatosság is a szerelemben, bár nem könnyű élni vele, de megéri. Igaz, nem ment a szerelmével, de férje halálos ágyánál igazolást kap annak mély szeretetéről (bár F. nem mondja, hogy Ő is szereti…), majd Robert halála után a szeretett férfi szerelméről is . A gyermekeinek pedig hatalmas segítséget nyújt a naplójával. Mindketten hasznosítják  belőle azt, amivel továbbléphetnek életük jobbá tételéért.Mintha az is világossá válna számukra, hogy az édesanyjuk nem “csak” az a nő volt, akinek ők látták, hanem annál jóval több! Hajlamosak vagyunk azt hinni, amikor fiatalok vagyunk, hogy csak mi érezzük igazán  a szerelmet, vagy valaminek a fájó hiányát, hogy csak mi tudjuk a megfelelő lépéseket, a mi bulink az igazi és mások- különös tekintettel a szüleinkre- még csak nem is sejtik az élet nagy dolgait.

Csak akkor jövünk rá, hogy mennyire nem így van, amikor mi magunk is szülővé  válunk.Ez mondjuk, olyan szépen van kitalálva- szerintem!

Szóval, nem én vagyok Francesca. Igazi, nagy szerelemből mentem férjhez, szeretem az életemet, minden kisebb- nagyobb nehézség ellenére és valószínűleg igyekeznék elkerülni a helyzetet, amibe került, mégis szívbemarkolóan boldogságos számomra  a történet, így ahogy van!