Main Street
2011 szeptember 17. | Szerző: kankalinka
Hát nem egy pörgős film, de hát mindössze két nap történéseit fűzi össze…és gondoljunk bele a mindennapokban nem történnek állandóan fontos dolgok az emberrel. Vagy mégis?
Egy férfi (Colin Firth) a városba érkezik, hogy vállalata megbízásából, veszélyes hulladék lerakót telepítsen. Ehhez persze meg kell győznie a városka lakóit. Roppant ügyesen kezd a dolgokhoz: először kibérel egy raktárat egy pénzszűkében élő, de jobb napokat látott idős hölgytől. A férfi meggyőző, nem igazán lehet Neki ellenállni. Határozott, de nem tolakodó- bár a néző kicsit kellemetlenül érzi magát. (Valószínűleg bárki felismeri azt az embert, aki élete során meggyőzte őt valamiről, amihez nem fűlt a foga.) Amikor elutasítja az idős hölgy szomorú lesz, de nem adja fel és a városka szempontjait helyezi előtérbe, amivel csatát nyer. Ha nem szólalna meg, csak a tekintetét és annak változását látnánk- amiben az említett színész nagyon erős-, akkor is behódolnánk Neki. Így tesz a hölgy is és unokahúga is. Közte és a férfi között egyébként nagyon finoman, szimpátia kezd kialakulni. Hátra van még a város vezetőinek meggyőzése, ami simán megy, tekintve, hogy nagy a munkanélküliség és a fiatalok tömegesen mennek el a városból. Mivel hősünk minderre megoldást kínál és mindezt kellő lelkesedéssel teszi, a siker garantált.
A másik szálon egy szerelmi csalódását kiheverni készülő és a várost elhagyni szándékozó lány (Amber Tamlin) és egy fiatal, jobb sorsra érdemes rendőr (Orlando Bloom) kapcsolatát látjuk.
Egy egyedülálló férfi
2011 szeptember 10. | Szerző: kankalinka
Már írtam régebben erről a filmről:
A Single Man- Egy egyedülálló férfi
Most végre az HBO műsorra tűzi, szeptember 23-án. Nem tudom, mi tartott eddig- ha nem kap Colin Firth Oscart, talán még mindig várhatnánk- de legalább elérhetővé vált!
Csak ajánlani tudom, igazi nagy alakítások sora, élvezetes körítésben!
A szív hídjai
2011 május 14. | Szerző: kankalinka
Amikor először láttam a Szív hídjait, megsirattam. Ez önmagában még nem nagy szó, mert nem kell túl sok ahhoz, hogy egy filmen, könyvön, színdarabon könnyekre fakadjak…
15 éve, éppen csak, hogy férjnél voltam és azt hittem végig, hogy Francescának az a sorsa, hogy menjen az egyetlen igaz szerelem után. Persze, miután nem így lett, megsirattam és nem igazán értettem az okát, amiért maradt.
Pár év múlva olvastam a film alapjául szolgáló regényt: a Madison megye hídjai-t. Talán mert időközben magam is anyává váltam, vagy mert tanúja voltam saját érzelmi életem alakulásának, vagy egyszerűen csak azért, mert az írott szó másképpen hat, már jobban megértettem Francesca motivációit. Mindet. Azt is, hogy miért vonzódik a messziről jött idegenhez, azt is, hogy miért ad utat a vágyainak és azt is, hogy miért marad mégis a családjával.
És most, amikor újra láttam, ugyanúgy elvarázsolt és olyan egyértelmű volt minden egyes mozzanata, hogy beleborzongtam. Egészen a közlekedési lámpás jelenetig azt hittem, megúszom sírás nélkül- hogy felnőttem és ennek megfelelően tudom kezelni az érzelmeimet-, de akkor átszakadt a gát és zokogtam. Hű akarok maradni az igazsághoz, így töredelmesen bevallom, nagyon erőlködtem, hogy visszatartsam a feltörni készülő hüppögést, mivel imádott családom tagjai már aludtak ezen a késői órán, s ennek köszönhetően, naná, hogy iszonyúan megfájdult a fejem. Ismerős az érzés? De akkor is is klassz élmény volt!
Tizenhat évnyi házasság, három gyerkőc (ketten kamaszok); hát pontosan tudom mit érzett akkor F., amikor a a vacsorához érkezvén, mindenki becsapja az ajtót, annak ellenére, hogy ha egy picit is törődnének anyjuk/feleség igényeivel, be is csukhatnák. Bizony én is szembesülök evvel és ehhez hasonló megnyilvánulásokkal a saját családomban is. Tapasztalatból mondom, ettől még a szeretet meg van (maradjunk az ajtó csapásnál, de lehetne a zoknik ott felejtése, vagy bármi szerte hagyása, vagy akár a szelektív figyelem is), de miért nem lehet simán becsukni azt az ajtót, fárasztóbb talán?!
Az is olyan ismerős érzés, amikor már alig várja, hogy elmenjenek és ez sem a szeretet hiánya, vagy a család elunása… egyszerűen csak vannak pillanatok, amikor az ember leánya vágyik egy kis magányra. Aztán persze mit csinál az ember említett leánya? Na mit? Elkezd takarítani. Mintha nem állandóan ezt csinálná amúgy is. Őrület, de nagyon jellemző. Ezért is imádom többek között ezt a történetet, a finom kis utalások, amik előre vetítik, miért is fog F. akként cselekedni, ahogy fog.
És akkor, megérkezik Ő. Robert. A fotós, aki biztosan azért űzi nem mindennapi foglalkozását, hogy értsük, Ő egy nem mindennapi fickó Francesca életében. Ő nem az, akivel együtt él az ember, hanem az, akivel vad dolgokat tesz, olyasmit, ami nem jellemző a kiszámítható életére. Minden olyan flottul megy köztük, persze, hogy szerelem lesz a kapcsolatból, hiszen ennek kell következnie! Ráadásul a férfi ismeri a várost, ahol F. élt, mielőtt férjhez ment- ez is olyan sorsszerű a számára és visszaidézi a fiatalságát is, amikor bohó volt és nem kellett minden tettének a következményeitől tartania. De mindenki meglépné amit Francesca? Számára ez nem egy felelőtlen tett volt, hanem talán az utolsó lehetőség érzelmei szabadságának megélésére. Mivel az érzelmek jöttek, mint egy fergeteg és azt is tudta, a férfi nem marad örökké ; gyorsan kellett dönteni. És Ő döntött. Most szívből és igazán. Olyan döbbenetes, amikor Robert megkérdezi, miért választotta a férjét, F. azt feleli: jó volt az illata. Persze ez a háború végi Európában biztosan lenyűgöző volt, mi ezt már a komfortos életünkben nem is érhetjük. S ekkor jön egy férfi, akit igazán, felnőtt fejjel választhat.Amikor R. megkéri, menjen vele, még hihető is számára, hogy ez az a SZERELEM amiért érdemes mindent felrúgni. De ez az ihletettség csak pár óráig tart. Hogy miért dönt mégis a maradás mellett? Túl azon, hogy a családja, akikért dolgozik- teszik ki az életét, azt az életet, ami a biztonságot és az énképét jelenti és túl azon, hogy bizonytalan, meddig tarthat ez a frissen és gyorsan jött szerelem más körülmények között; van egy mondat, ami mindent megmagyaráz: “Meggyűlölnélek azért, hogy miattad elhagytam őket.”
Gyönyörű és szívfájdító ahogy R. áll az esőben, várakozva, mint egy óhajtó mondat felkiáltó jele, és ahogy autóban kiakasztja a F.-tól kapott medált, majd elmegy:örökre.
Az élet pedig megy tovább. Régen nem figyeltem fel arra sem, hogy a gyerekeire milyen hatással van, amikor anyjuk naplóját olvassák, most ez is sokkal hangsúlyosabb lett. Mennyire befolyásolja gyermekeink életét, hogy mi hogyan cselekszünk bizonyos helyzetekben; igenis fontos a tudatosság is a szerelemben, bár nem könnyű élni vele, de megéri. Igaz, nem ment a szerelmével, de férje halálos ágyánál igazolást kap annak mély szeretetéről (bár F. nem mondja, hogy Ő is szereti…), majd Robert halála után a szeretett férfi szerelméről is . A gyermekeinek pedig hatalmas segítséget nyújt a naplójával. Mindketten hasznosítják belőle azt, amivel továbbléphetnek életük jobbá tételéért.Mintha az is világossá válna számukra, hogy az édesanyjuk nem “csak” az a nő volt, akinek ők látták, hanem annál jóval több! Hajlamosak vagyunk azt hinni, amikor fiatalok vagyunk, hogy csak mi érezzük igazán a szerelmet, vagy valaminek a fájó hiányát, hogy csak mi tudjuk a megfelelő lépéseket, a mi bulink az igazi és mások- különös tekintettel a szüleinkre- még csak nem is sejtik az élet nagy dolgait.
Csak akkor jövünk rá, hogy mennyire nem így van, amikor mi magunk is szülővé válunk.Ez mondjuk, olyan szépen van kitalálva- szerintem!
Szóval, nem én vagyok Francesca. Igazi, nagy szerelemből mentem férjhez, szeretem az életemet, minden kisebb- nagyobb nehézség ellenére és valószínűleg igyekeznék elkerülni a helyzetet, amibe került, mégis szívbemarkolóan boldogságos számomra a történet, így ahogy van!
Veszedelmes viszonyok/Valmont
2011 április 16. | Szerző: kankalinka
A Veszedelmes viszonyok nagyon tetszett- akkor.Imádtam, hogy a cinikus, csak a hódításainak élő Valmont márki végül megégeti magát és legyőzi Őt a szerelem (meg egy vérig sértett férfi). A Glenn Close által megformált asszony tettei indítékaként akkor még csak annyit láttam, hogy azért szövi finom hálóit, mert unatkozik és szórakoztatja Őt a cselszövés, nem igazán érdekli kin tipor át. Azt éreztem végig, hogy valami titkos vonzalom összeköti Marquise de Merteuilt és Valmont-t -ami akár be is teljesedhetne, ha egyszer azonos időben akarnék egymást. A történet végén- túl azon, hogy senki nem végezte boldogan- a Főgonosz márkinő elnyeri méltán megérdemelt büntetését. Az egyetlen túlélőként együtt kell léteznie a megaláztatással, hiszen minden kiderül! (Bevallom, be-bejön a képbe a történet modern feldolgozása- Kegyetlen játékok- is, ami megint csak más megközelítése az eredeti levélregénynek, bár Valmont és a márkinő karaktere ebben a két filmben a leghasonlóbb.Meg aztán ott az első általam látott film, amelyben Gerard Philipe és Jeanne Moreau szerepelt- talán ez követi leginkább a regény cselekményét.)
A másik film, a Valmont- Milos Forman rendezésében, közelebb áll hozzám, legalábbis a mostani (20 évvel, három gyermekkel később és a szeretett férfi oldalán, megóvásra méltó élettel) gondolkodásommal.
Ebben kiderült számomra, hogy a márkinő azért űzi jól kitervelt játékát, mert a szeretője nem Őt, hanem egy fiatal lányt vesz feleségül- aki mellesleg a saját unokahúga, így igazán közelről irányíthatja az eseményeket. A mozgatórugó tehát nem a szórakozás és unaloműzés, hanem a Bosszú.(De az is előfordulhat, hogy ez a többi feldolgozásban is kiderül, csak én most felnőtt fejjel vettem ezt észre.)
Bár mindkét- a címben említett- film parádés szereposztást vonultat fel, ebből a szempontból is közelebb áll hozzám a Valmont. Ebben a márkinő fiatal nő, teljesen hihető a meglepettsége és a sértettsége, amiért a szeretett férfi nem Őt választja. Világos, hogy Valmont iránt semmit nem érez, hanem ismerve a gyengéit, egyszerűen felhasználja a férfit célja elérése érdekében. Annette Bening nagyszerű a szerepben! Vonzó, bájos, ha nem ismernénk a történetet bedőlnénk a kedvességének mi is. A Glenn Close- féle márkinő gazdag és öntelt, végig éreztem, hogy tartani kell a nőtől és nem értettem, miért bízik benne mindenki- persze az az alakítás is nagyon jó volt. Cecile- az unokahúg- határozottan jobban tetszett M. Forman változatában. Fairuza Balk-nak jobban elhittem, hogy Ő a 15 éves zárdában nevelkedett, kíváncsi, befolyásolható leányka, mint Uma Thurman-nek. Madame de Tourvel alakja jobban kidolgozottnak tűnik a Veszedelmes viszonyokban (Michelle Pfeiffer), de érthető, hiszen el kell hinnünk, miért lesz az örök hódító eszeveszetten és elveszetten szerelmes! M. F.-nál Meg Tilly alakítja ugyanezt a szerepet és tökéletesen megfelel annak a nőnek, aki ugyan felkelti a vicomte érdeklődését, de igazán csak addig, amíg elérhetetlen. A nő is tisztában van ezzel, s ezért visszatér férjéhez.
Végül a Valmontok: John Malkovich zseniális a szerepben, egy érett férfi, aki tudja mit akar és ha Tourvelné vállalná kapcsolatukat, talán képes lenne a változásra. Colin Firth ezzel szemben egy heves ifjú, akit szeretnek a nők, a megfelelő körökben mozogva ki is tudja használni az adandó alkalmakat. Cecile elcsábítása sem azért történik, mert annyira vágyna rá, vagy mert kihívás számára, hanem mert vágyakozik egy másik nőre, sértett az elutasítás miatt és mert kéznél van. John Malkovich élvezi a csábítás minden formáját, így Cecile-ét is. C. Firth ugyan meglátja Mme de Tourvelben a lehetőséget egy másik életre, mégis hiányzik a kitartása. Kétségbe esett kapkodása előrevetíti a tragédiát. Ebben a feldolgozásban csak az Ő tragédiájával szembesülünk, ami nem is igazi tragédia.Halála önként vállalt és kézenfekvő.
Van még egy film ebben a témában, amit sajna nem láttam még! Francia- brit alkotás 2003-ból; Merteuil márkinő szerepében Catherine Denevue, Tourvel- né Nasstasja Kinski (Egy tiszta nő), a vicomtot pedig Rupert Everett (!) alakítja. Ez többszöri olvasásra is izgalmasnak ígérkezik, valószínűleg méltó az említett filmekhez!
Bocs, de megint Colin
2011 április 14. | Szerző: kankalinka
Nincs benne nagy dráma, “csak” amolyan mindennapi, ami bármelyikünkkel megtörténhet.
Nincs benne folytó szerelmi vágy, amelynek a katartikus beteljesedését vagy éppen az indokolt, ámde szomorú befejezését várhatnánk egyre növekvő zsepi- halommal körülvéve.
Nincs benne beteg gyermek, hátrányos helyzetből induló, később nagyot alkotó ember, de még egy jobb sorsra érdemes állatka sem.
S a legkevésbé sem vígjáték.
Így aztán vázoltam is, miért nem találkozhattam- szerintem- a filmmel. Az igazsághoz tartozik, hogy kiegyeztem volna a film alapjául szolgáló irodalmi művel is- magyar fordításban, hiszen tudok és szeretek is olvasni. (Igaz roppant vonzóvá tette a film-változatot Colin Firth- nyilván érthető az eddig tapasztalt lelkesedésemet tekintve.)
Hiába minden…
Aztán hála bizonyos Rajongónak, hozzáfértem a filmhez!!! (Lelkesedésemet az sem törte le, hogy a magyar felirat igen nehezen volt olvasható, lévén nem megfelelően csatoltam- vagy mi…de egész hamar hozzászoktam a kódolt szöveghez.)
És Te, mikor láttad utoljára az apádat?
Hát, a cím talán valóban nem olyan csalogató, de igenis érdemes megnézni!
Sőt, szívem szerint minden fiús apának és nagykorú fiaiknak kötelezővé tenném. (Bár belátom, mi nők is sokat tanulhatunk belőle, legalábbis emlékeztetőnek kiváló hogy mennyi érzelmünk tűnik el a sok tennivaló között. Ezek az érzelmek jó esetben ott vannak a bensőnkben megbújva, s ha a szükség úgy kívánja előhúzhatjuk. Persze az lenne a nagyszerű, ha nem bújnának el nagyon!)
A történet a jelenben játszódik és a főhős/író Blake Morrison visszaemlékezéseivel párhuzamosan ismerjük meg a Morrison családot.
A középpontban a fiú (Blake/ Colin Firth/Matthew Beard) és az apa (Arthur/Jim Boardbent) viszonya áll, a fiú szemszögéből ábrázolva. Az apropó pedig, hogy a fiú visszatekint, az apa végső stádiumban levő rákbetegsége.
Nyilvánvaló, hogy a történet nem egyedi és roppant valóssá teszi, hogy a fiú nem fogadja el apja hibásnak tartott lépéseit, nem nyer az apa bocsánatot csak azért mert beteg lett és sebezhető.Nagy végső egymásra találás sincs, hiszen a mindenki által várt nagy beszélgetésre sem kerül sor.
Az apa víg kedélyű, már- már harsány, kamasz fiát sokszor- akaratlanul, meggondolatlanul- kellemetlen helyzetbe hozócsaládfő. Ráadásul úgy tűnik szeretője is van, akit nem titkol a család elől, a nő és leánya folyamatosan része az életüknek. Blake szenved mindettől, sajnálja anyját is, olyannyira, hogy felnőttként is magával hordozza sérelmeit, ráadásul újra- és újra szembesül mindennel. Az ” öreg” persze mit sem változott, még most amikor a fia elismert író, sem ódzkodik attól, hogy leszólja Őt- a humor álcája mögé bújva- bárki előtt.
Az is világos, hogy szeretetből kötözködik fiával, de mivel felnőve is szüleink gyerekei maradunk, ugyanúgy szenvedünk az ilyesmitől.
Az utolsó hetekben Blake szüleihez költözik, saját családja nélkül. Csak Ők vannak: apa, anya, Blake és a húga, mint régen.
Az apa mindenkitől igazolást vár arról, hogy jó apa és férj volt, hogy boldogan éltek együtt, hogy érdemes volt ezt az életet élni. A fiú tudni akarja a miérteket, megismerni apja viselkedésének okait. Válaszokat végül apja kérdéseiből és saját érzéseiből kaphat. Fontos pillanatok, amikor felnőtt szemmel látja anyja és apja múltbeli és jelenkori viszonyát. A visszaemlékezések során Blake, ha megérteni nem is érti, de átlátja ezt a fajta szeretetet. Amire választ keresett, nem kapja meg, legalább is nem az apjától, mint már említettem nem következik be a nagy megértése a dolgoknak. De az elfogadása igen. Sokszor már ez is több, mint amire esélyünk nyílik.
Hány ember éli úgy az életét, hogy nem nyílik meg sem a társa, sem a gyerekei felé, még akkor sem amikor könnyedén lehetne- később meg már oly nehéz! Pozitív visszaigazolást várunk a hozzánk közel állóktól, miközben bele sem gondolunk abba, hogy nagy valószínűséggel másképp látnak bennünket, mint a tágabb környezet, vagy éppen mi magunk. El kellene időben dönteni: kinek is akarunk életünk során megfelelni! Nagyon nehéz, bármennyire is tűnik kézenfekvőnek, talán a férfiaknak/apáknak nehezebb feladat ez , mint a nőknek/anyáknak.
Egyfajta katarzisa mégis lesz a filmnek, Blake- nek végül sikerül meggyászolnia apját, áttörik az a gát, ami kettejük között magasodott. Megérti azt, hogy a szülő nem mindig tartozhat felelősséggel a gyerekének- bár az ideológia ez.
A film tökéletes ábrázolása a gyermek és szülő közti kapcsolatnak hol drámai, hol nagyon finom humorral átitatott jelenetek során keresztül. Ehhez kellett, hogy az író ennyire nyíltan betekintést adjon az életébe, kellett, hogy a rendező az emlékeket ne csak sorba rendezze és persze a színészek nagyszerűsége sem elhanyagolható!
“elég jó szülő”
2011 április 8. | Szerző: kankalinka
Istenem, hányszor a fejemhez vágták nekem is, hogy nem hordjuk elég helyre az akkor még ovis gyerekeinket, elvéve tőlük a nagy lehetőséget. (Szerencsére voltak körülöttünk olyan emberek- ideértve anyukámat, akinek a véleménye a mai napig sokat számít-, akiktől jobbára támogatást kaptam.)
Való igaz, ami nem tetszett a gyerekeknek, azt nem erőltettük- és nem lustaságból! Voltunk mi 1-1 karateórán- az aktuális barát miatt, voltunk a leánygyermekkel táncon, ez eltartott egy évig, feltehetően a barátnők miatt- a középsőnknek mindig is jobban számított a csordaszellem, mint a fiúgyermeknek- de aztán már nem akart tovább járni. Sulis korszakuk kezdetén gyerekeink aztán kipróbálták a társastáncot- akkoriban ment a tv-ben az első Szombat esti láz-, kajakoztak (nem egyszerre érte el őket a vágy eziránt a sport iránt), ide nyaranta vissza- visszajárnak és időnként lovagolgatnak (ez kedv- és pénztárcafüggő).
A különórák helyett viszont sokat jártunk a játszótérre, meg bicajozni, meg csak úgy sétálni; hiszen hol virág nyílik, hol gesztenye potyog, hol kicsi kacsák úsznak a közelben, hol hangyacsapat cipeli szorgosan roppant terhét…valami érdekes dolog mindig lekötötte gyerekeink figyelmét, én pedig örömmel fedeztem fel Velük újra ezeket az apró csodákat.A legkisebb leányzóval is ugyanezt a menetrendet követjük. Érdeklődő, eleven gyerek, így nem nehézkes a felfedezés!
Mára a két nagyobb gyermekünk megtalálta azt a sportot, amit szeretettel és kitartással művelnek- nem ugyanazt választották. Még csak nem is az általunk favorizált szabadidős tevékenységek lettek a befutók. Ezzel együtt az iskolában is jól teljesítenek, annak ellenére, hogy időnként bizony elfáradnak és önként lazítanak a gyeplőn. (Ilyenkor vannak ütközések a nevelésben anya és apa között.)S annak ellenére, hogy az iskola előtt semmilyen okosító foglalkozásra nem jártak.
Az is tény, hogy időnként követünk el hibákat a gyerekeinkkel (és egymással- ez külön megér egy misét) szemben, valószínűleg ez elkerülhetetlen- remélhetjük csak, hogy ezek nem farkashibák! A nevelés, a gyerekekkel együtt töltött idő “hasznossága” nem rögtön derül ki. 😉 Majd sok év múlva megtudjuk, jól éltünk-e az általunk teremtett lehetőséggel. De éppen ez adja a szépségét, az izgalmát és válhat életünk sava- borsává.
X-faktor
2011 március 26. | Szerző: kankalinka
Jó, belátom a helyzet nem olyan tragikus, csak kicsit csalódott az anya, amikor a gyermeke csalódott. Nem kerülgetem a forró kását : X- faktor koncerten voltam középső- egyébként lelkes leány- gyermekemmel.
A fellépők helyesek voltak, a lányok (barátnők is jelen kellő számban) boldogok. Másfél órája tartott a műsor. Túl voltunk a Sisterseken, akik még mindig nem tudnak, vagy nem akarnak, együtt énekelni. Érthetetlen, miért erőltetik ezt a dolgot? Bár tény, hogy hajlamosak vagyunk rágörcsölni arra, amin már az első pillanatban látszik, hogy nem jön össze. ( Úristen, jobban belegondolva: de még mennyiszer.) Talán bizony küzdelem nélkül értékét veszti, amit elérünk? Szintén túl voltunk Szabó Mariann és barátnője által nyomott- Ők konferálták ily módon magukat- izgi ACDC shown. No és túl voltunk S. Dorka hosszú, de legalább hamiskás és uncsi blokkján is. Szóval mindezeken túl, de még a várakozáson innen, ekkor, amikor az tartja életben a nézőt (zömében nőkről beszélünk), hogy jönnek a “Nagyok”, következett a Non Stop! Fergetegesek voltak. Mi anyukák- voltunk egy páran, nevezetesen és szigorúan kísérő szerepben- teljesen beindultunk. Nagyon jó hangulatot csináltak, bár szó ami szó, hagytuk is magunkat. Mi is vágytuk már az igazi bulit, a második óra végén (S. D. önálló estje után). Húúú… ezért nem lehet elítélni bennünket, vagy igen? Volt tánc meg sikítozás, persze csak szolidan. Mondhatjuk, könnyű Nekik, a sok különböző karakter között mindenki megtalálja a fogára valót. Hát mit mondjak, hamarabb leléptek, mint ahogy kívántuk volna.
Folyt. köv.
X-faktor 2.
2011 március 26. | Szerző: kankalinka
folytatás:
Ezután – jól kidolgozott dramaturgiai pillanatban- Wolf Kati bejelentette, hogy Takács Nikolasz és (egyik kedvencünk) Janicsák Veca nincsenek itt…aranyos volt, ügyesen megoldotta a helyzetet, de mégis csalódás volt. (Arról nem beszélve, hogy ilyenkor az lenne, az illendő, ha a műsor elején a szervező, vagy tudjátok van olyan lehetőség, hogy műsor vezető, elmondja a koncert elején, ez van erre számítsatok, előfordul, de jó szórakozást kívánunk, stb. .) Persze összeesküvés- elméletek azonnal születtek, létrejöttük egy pillanat műve volt és gyorsabban terjedtek, mint azt elképzelni lehet. Wolf Kati előtt le a kalappal, profi volt a blokkja. Kis Vastag (Tomi) pedig kellemes meglepetése lett az estének. Jól énekelt (lásd: megbízhatóan) éééés van humora. (Csak a testvériséget tudnám feledni!)
A profi (úgy látszik ez a kulcsszó) hangulatcsinálás folytatódott Király L. Norbival, aki tényleg király volt. Valamit nagyon tud, mert körülöttünk volt néhány ellendrukkere- mondván: nem tud énekelni, mit keres itt?- a műsora közben úgy döntöttek: megvette Őket “kaposvári vízköpő fiú”. Első honi X- faktor- győztesünk felemás érzéseket keltett, legalábbis bennem, hiszen leányaink- és azt hiszem ezt városunk minden lányos anyája nevében mondhatom-fenntartás nélkül rajongtak Érte. Részemről: fáradtnak tűnt, kicsit sokat beszélt (ami azért- és ezt minden tiszteletemmel jelzem- Nála kicsit necces). Azt hittem, ha még egy mondatot meg kell hallgatnom a testvéri szeretetről, belefojtom magam a vizes palackomba. Hát meg kellett. De az előbb vázolt terv méretbeli különbségek miatt kivitelezhetetlen volt. Szerencsére, mert a gyereklányt valakinek haza kellett hoznia a lágy tavaszi éjszakában. Mindent összevetve,jó volt kikapcsolódni a csemetével… ,meg a könnyű műfaj…, meg a lazulás…, meg a baromi sokáig tartó sorban állás az aláírásokért- persze elterelték a fellépőket igen gyorsan, talán a buszba?!
Szóval a gyermek megígértette velem, hogy ha megint jönnek, mi is ooott leszünk. ..és én, a jó mami megígértem. Mert önző módon, én is jól éreztem magam!
KUTYA
2011 szeptember 28. | Szerző: kankalinka
A kutyánkról volt szó, a kisebbikről. Nem kimondottan apró jószág, de lévén gyermeke az anyjának- aki szintén a mi kutyánk- így hívjuk.
Kutyasétáltatás után kezdődött, amikor a két kifáradt állat kísérőikkel hazatért otthonunkba. A nagyobb, kellőképpen kifáradva és a megfelelő vízmennyiség belapátolását követően leheveredett és nekikezdett jól megérdemelt pihenésének. A kicsi még hátrament a kert végébe, ez önmagában nem volt furcsa, csak ami ezután következett. A középső gyermek aggodalmát fejezte ki, hogy hányt a kutya séta közben, most pedig fekszik…
Először legyintettem, gondoltam a hatalmas futkározás, póráz nélkül, szabadon, megtette a hatását- ebben ugyanis nem állandóan van részük, csak hétvégenként-, de aztán csak kimentem, hogy megnézzem. (Biztosan az anyai megérzés.)
Az már meglehetősen ijesztő volt, hogy a hiperaktív kutyánk, akit minden létező és nem létező dolog izgalomba hoz és tartósan ebben is tart, nem fut elénk, sőt, nevének ismételgetésére sem reagál. Ráadásul nem találtuk meg a szokott helyein, a sötétben keresgéltük, kezdődő pánikban, amit a középső elől igyekeztem elrejteni persze.
Amikor megtaláltuk, csak feküdt, még a fejét sem emelte fel. Nekem ennyi elég volt, hogy riasszam az állatorvosunkat. A férjem, gyermekeim apja persze nem értett vele egyet, az ilyen esetekben, mintha azt hinné, hogy magától megoldódik. Nos, lehet, de én nem bánom, ha orvos mondja ki.
Szerencsére az orvos vállalta, hogy megnézi és milyen szerencse volt!
Nem derült ki számomra, mi okozhatta a bajt, de valószínűleg belső vérzése volt a kutyusnak-talán kullancs miatt-(de ennek nem volt jele sem a székletben, sem a másik ürítésben), így aztán injekciók sorát kapta, amit megadóan tűrt.
Az éjszaka volt a kritikus, ha ezt túléli, nem lesz baj, ha nem…
Képzelhetitek, mennyit aludtam éjszaka!
Kamasz fiunk férfiasan tartotta magát, a kicsi lány vigasztalta a nővérét, aki könnyben úszó tekintettel ismételgette, hogy a Marney meg én- ben is elvonult a kutya meghalni.
Kutyánk nem jött hozzánk továbbra sem, nyitott ablaknál feküdtünk, hogy halljuk, ha baj van, vagy ha kopog a körme a járdán, mert akkor talán jobban van. Hajnali háromkor jelzett, ivott és a szokott helyén lefeküdt.
Teljesen megnyugodtam, mintha tudtam volna, hogy minden rendben lesz. Reggel még megnézte a doki, meg diétát írt elő, de szerencsére rendbe jött a kisasszony!
Most már újra vígan pörög reggeltől estig.
Csak a teljesség kedvéért: volt az anyakutyával is hasonló esetünk pár éve. Őt darázs csípte meg; hányás nem volt, de hasonlóan letört volt az állat hangulata, avval az eltéréssel, hogy mászott ránk, nem pedig elhúzódott. A szerencse a szerencsétlenségben, hogy vendégsereg volt nálunk, és egyikük látta, hogy Picur kapkod egy darázs után. Persze ez is hétvégén történt- nehogy már rendelési időben-, ráadásul a mi dokink nyaralt, de talált valakit, aki beadta a szurit a kutyának, ami megakadályozta, hogy allergiás reakcióként megfulladjon.
Félreértés ne essék, nem az a típusú ebtartó család vagyunk, ahol a kutyákért él mindenki, szeretjük, hogy vannak és ellátjuk őket és ők is szeretnek minket- ennyi, de szörnyű volt látni ahogy szenved. Meg a gyerekeink aggodalmát látni, na az sem könnyű!
De túl vagyunk rajta, ráadásul szerencsésen és ez a lényeg!
Oldal ajánlása emailben
X